Az Appy tanácsadójaként feladatom, hogy az Appy által támogatott szervezetek munkáját kövessem, kísérjem. Az Amigos a gyerekekért Alapítvány egyedüli magyar szervezetként elnyerte az UEFA Foundation for Children támogatását. Őszintén nem tudtam a pályázatról, mégis együtt örülök velük a sikernek. Tudom, hogy az Amigos munkatársainak profizmusa mögött ott vannak az Appyben töltött évek is. Az hogy együtt ülünk a közösségi térben, naponta átbeszéljük szakmánk és a világ kihívásait, történéseit, az csak egy része a kapott támogatásnak. Sokat számít persze a minőségi infrastruktúra, többet ér azonban a szakmai közösség, a tanácsadói háttér és hogy folyamatosan tudunk teremteni olyan kereteket, ahol kérdéseinket van kivel megosztani, bízhatunk mindig abban, hogy profi tanács, infó, megjegyzés segíti a megoldásukat. Az Amigos élen jár ebben is, profizmusával, tervezett működésével, felkészült csapatával. Gratulálok nekik ezen a platformon is!

Büszkék vagyunk arra, hogy az Appyben a pandémia alatt is sikerült megteremteni a közös gondolkodás kereteit, most pedig nagyobb szükségünk van erre, mint bármikor korábban. A nonprofit szervezetek – hasonlóan mindannyiunkhoz – az elmúlt napokat, heteket, hónapokat újratervezéssel töltötték. Mi mást tehettek volna? Jobb nem lesz, további folyamatos újratervezések várnak ránk.

Miről szól a forrásteremtés mostanában? Drágul a rezsi, emelkednie kellene a béreknek, bizonytalanok és változóak a külső körülmények, napról napra nőnek a kiadások. Emellett mindannyian találgatjuk, hogy a források elérhetőek maradnak-e. Nyitnak-e a pályázatok, megértik-e a változó helyzetet a major donorok, behúzzák-e a fékeket a vállalatok, és a pénztelenség nem írja-e felül a mikroadományozók szolidaritását?

Kiadás oldalon a szervezeti tervezés általában sokszor pontosabb, mint a bevételi oldalon. Most azonban kiadás oldalon is szinte kezelhetetlen kihívások elé állították a külső körülmények a munkatársakat. Kézenfekvő gondolat lehetne, hogy az elkerülhetetlen takarékoskodást a szervezet magán kezdje, építse le azon munkatársakat, akik nélkülözhetőek. Már rövid távon is veszélyes lenne azt gondolni, hogy a kommunikációs és a forrásteremtő terület az, ahol a leépítés nem veszélyezteti a feladatellátást, küldetés megvalósítást. Amelyik szervezet most adja fel a társadalmi bázis építését, megtartását és a forrásteremtést, tovább löki magát lefelé a lejtőn.

Újratervezni csak az tud, aki korábban tervezett. Aki felkészülten vágott bele az évbe, azaz a működtetése minden szintjén tervezett és átgondolt, reális és jól előkészített forrásteremtési tervezésre épül, most is jobb helyzetben van.

Sokat gondolkodunk az Appyben azon, mik most a leghatékonyabb forrásteremtési lépések. Az bizonyos, hogy a nonprofit szervezetek munkájára, a mi esetünkben a hátrányos helyzetű és beteg gyermekek támogatására az igény folyamatosan nő. Az is látszik, hogy a működtetés és a feladatok ellátása egyre több forrás bevonását igényli még abban az esetben is, ha növekedést nem tervez egy szervezet. Nincs más út tehát, mint erősíteni a forrásteremtést, szorosabb támogatói kapcsolatokat építeni, erősíteni az adományozók elköteleződését, bevonását. Mi egészen biztosan ezen fogunk dolgozni a következő időszakban.

The Nonprofit Lifecycle Model

Dilemmák és félválaszok, amelyeket minden tavasszal feltehetnénk, az idén egy picit máshogy.

Tavaly ilyenkor, a járvány első hullámának közepén azt hittük, hogy átalakul az 1%-ról való gondolkodás. Azt láttuk, hogy megváltoztak az 1%-os kérések, a civilek kommunikációja nyitottabb és őszintébb lett, és úgy tűnt ébredezik a társadalom szolidaritása, együttérzése a rászorulók iránt. Hát nem lett fordulat. Maradtak a támogatói preferenciák ugyanazok, a felajánlási kedv nem nőtt meg, sőt csökkent. Persze voltak jó hírek is. A legvagányabb civilek jól teljesítettek, sok felajánlást kaptak. Végeredményben az egész szektor több adóegyszázalékot kapott, mint egy évvel korábban, mert nőtt az 1%-ok nagysága. Kevesebbek felajánlásából, de több jutott a civilekhez.

Ezek után mit várhatunk 2021-től? A felajánlási időszak a harmadik, minden eddiginél fájdalmasabb járványhullámba esik, az emberek egymásra figyelése kezd kifáradni. Vajon kit érdekel az 1%? 2020 nem tűnik olyan évnek, amikor rekordokat döntött a jövedelmek és ezzel a felajánlható 1%-ok mértéke. Miért érezne úgy sok-sok ember, hogy pont az ő kicsike jövedelméből számolt felajánlható 1%-a váltaná meg a világot, pont arra lenne szükség?

A kihívásra a nonprofit szervezetek többsége korai és harsány 1%-os kampányokkal reagált.

Még ki sem került az emberek adóbevallás tervezete a NAV oldalára, már záporoztak a kérések Facebookon, Instán, LinkedInen és TikTokon, hírlevélben, fizetett és támogatott hirdetésekben, videókban. Jött az üzenet minden online csatornán: az 1%-ot felajánlhatod már most is, csak két perc, csak néhány kattintás. Komolyan gondolhatták, hogy néhány végtelenül elkötelezett civil munkatárson kívül bárki is csak azért felmegy a NAV szja felületére két hónappal a határidő előtt, hogy kicsike vagy nagyobbacska 1%-a ne ragadjon be az államkasszába, hanem közvetlenül kerüljön egy jó ügy támogatására? Lehet, hogy nem, de nincs más esély a civilek előtt. Időben és láthatóan kommunikálni, kérni, magyarázni, valahogy elérni, átugorni az emberek ingerküszöbét. Mi lesz itt május közepén?

Fura szerzet ez az 1%. Vannak hibái, és egyfajta kettőssége, hisz nem adomány ez, rendelkezés. Mégiscsak picit olyan, mintha adomány lenne. Van egy összeg, ami persze adó, az államé, de kivételesen mi mondjuk meg, mire költsék. Érthető, ha mindent bevetnek a civilek, éljünk ezzel a jogunkkal, rendelkezzünk az adó 1%-ról. Ki nem rendelkezik még róla? Mivel lehetne motiválni több és több embert?

Mi működik vajon? Ha rengeteg kérés érkezik, igazi nyomásgyakorlás, picit már a lelkiismeret-furdalásra is hatva? Nem egy nagy cucc, tegyél ennyit másokért!
Vagy a bennünk rejlő jóságra érdemes appellálni? A jófejek felajánlják az 1%-ukat valakinek. Te is jófej vagy, ugye? Esetleg megéri a személyes felelősségre hatni? Mi adjuk a 99%-ot, csak a Te 1%-od hiányzik! A Te 1%-od kell, hogy sikerüljön. Vagy személyes példával elöljárni? Én már felajánlottam az 1%-omat!

Ugye Te is felajánlottad már?

Érdemes a klasszikus üzeneteknél maradni, hogy legalább azokat meggyőzze, akiket eddig is sikerült? Sok kicsi sokra megy! Neked nem kerül semmibe, másoknak nagy segítség. Csak 2 perc és 5 kattintás! Vagy a személyes kedvencem: Támogass minket adód 1%-ával! Provokatív és ismerős mondatok, észérvek és ígéretek, jól bevált grafikák és sok-sok 1% mindenhol, menő kreatívok, cuki képek és együttérzés. A nonprofitok mindent bevetnek, az adózókon múlik, megéri-e.

Fújj hát RIADÓT, hogy mindenki értesüljön róla!

Stratégiázni, stratégiai dokumentumokat gyártani sok nonprofit vezetőnek mumus, pedig egy jól átgondolt stratégia és a ráépülő tervek óriási segítséget jelenthetnek – a döntésekben, az új lehetőségek megítélésben, de akár csak a normál napi működtetésben is –, főleg olyan időkben, amilyeneket mostanában élünk. A minap az irodában egy olyan “The Chronicle of Philantrophy”-s cikkre bukkantunk, ami egybecseng az saját appy-s tanácsadásaink során hangoztatott véleményünkkel, ennek foglaltam össze a legfontosabb megállapításait.

Egy jó forrásteremtési terv megvalósítható és reális menetrendet vázol arról, hogyan teremtse elő a szervezet a céljai eléréséhez szükséges forrásokat. Kutatások bizonyítják, hogy a több évre előrevetített, formális tervvel rendelkező szervezetek többet gyűjtenek és fenntarthatóbb íven növekednek, mint azok, akik kevésbé tervezetten működnek. Éves tervvel kezdeni remek kiindulási alap, de az könnyen a rövid távú fókuszok csapdájába ejtheti a szervezetet, míg egy többéves verzió lehetőséget ad a forrásteremtési tevékenység fejlesztésének, kiterjesztésének tervezésére is. A 3-5 éves időtáv ideális lehet ebből a szempontból.

De a bevételek növelésén túl milyen egyéb előnye lehet egy hosszabb távú, jól átgondolt forrásteremtési tervnek?

1. Növelheti a hatékonyságot, a munkatársak elköteleződését és egyértelműen vonzóbbá teszi a szervezetet a kapcsolódáshoz.
2. Segít letisztázni a szervezeti célokat, hiszen azokkal összhangban készül el, és egyben lefordítja azokat reális, mérhető, megvalósítható számokra. Ezzel kijelöli és megerősíti a szervezeten belüli szerepeket, segít az új lehetőségek kontextusba helyezésében (rövid helyett hosszú távú perspektíva), és egyben mankóként szolgál a váratlanul felmerülő döntési helyzetekben, amikor valamiért rövid távon mégis át kell strukturálni az erőforrásokat.
3. A bizalom építésében szintén jelentős szerepe van: folyamatos monitorozási lehetőséget biztosít a szervezet céljainak eléréshez, kijelöli a mérföldköveket és megvilágítja a szükséges beavatkozási pontokat is. Egy támogató hosszú távú elköteleződéséhez ugyanis alapvetően két dologra van szükség: egy megvalósítható és mérhető társadalmi változást előrevetítő vízióra, és egy ezt alátámasztó, fenntartható növekedési tervre.

Szóval hajrá, ne utáljunk tervezni, hiszen: aki tervez, az nyer!

Szeretem a szójátékokat, főleg, ha fontos üzenete van. Mint ennek itt a címben. Sokszor érzem azt, hogy a nonprofitoknak az elismertséghez, sikeresnek ‘minősítéshez’ sokszorosan kell teljesíteni, és ezt is nehezített terepen.

Magánemberként, közeli és kevésbé közeli ismerősökkel beszélgetve gyakran szembesülök azzal a sztereotípiával, hogy alapítványoknál, egyesületeknél alapvetően lelkes amatőrök dolgoznak. Az Appyhez kapcsolódó szervezetek működését elnézve ez a kijelentés kifejezetten viccesen hangzik — persze gondolhatom, hogy biztos kivételes(en jó) helyzetben vagyunk. Általánosítani sosem szerencsés, azonban az is igaz, hogy sokszor oka van, ezért foglalkozni kell vele. Ha az ilyen és hasonló kijelentéseknek lehet is alapja, azt csak az indokolhatja, hogy ezen a bizonyos nehezített terepen nem mindenki vállalja a megmérettetést.Ma Magyarországon több mint 60.000 civil szervezet működik, mégis szinte biztos vagyok benne, hogy a legtöbb ember nem tudna 10-15-nél többet felsorolni belőlük. Rengeteg közülük a csak szűkebb kört érintő, lokális problémát célzó kezdeményezés, a felvetés valahol mégis jogos: vajon mennyire hatékony ezeknek a szervezeteknek a működése, és hogyan lehetne még hatékonyabb?

A nonprofit piac nem klasszikus versenypiac, ahol rövid időn belül kíméletlenül érvényesül a szelekció, így az olyan kérdések, mint a hatékonyság sem kizárólag racionális elvek mentén dőlnek el.

A lokális, csak nagyon kevesek életét jobbítani célzó küldetés épp olyan valid, mint a világméretű problémákat célzó, és ez jól is van így – mindaddig, amíg a szervezet a legjobb tudása szerint használja fel az adott célra összegyűjtött pénzt. A hatékony, profi működés ugyanis megkerülhetetlen kritérium kell hogy legyen egy nonprofit szervezet működtetését illetően is.
Három éve napi szinten látok bele az Appy-ben dolgozó szervezetek munkájába, miközben egy közel 600 négyzetméteres, belvárosi irodában próbáljuk megteremteni azokat a feltételeket és körülményeket, amiket szükségesnek és ideálisnak gondolunk a profi nonprofit munkához. De hogy mitől is lesz profi egy nonprofit működés — mérettől, ügytől függetlenül —, az korántsem olyan egyértelmű. Az egyik oldalon azt gondolom, a siker alapvető kritériumai nonprofit vizeken sem térnek el nagyban az üzleti életben is megfigyelhető szabályszerűségektől, összefüggésektől. A másikon pedig azt, hogy a terep, ahol ezeket alkalmazni kellene nehezített: más szemüvegen keresztül nézünk ugyanis az egyes siker-kritériumokra, ha ‘civilekről’ van szó. Vegyük sorba a legfontosabbakat.

A dilemma: megfelelő erőforrások kontra társadalmi elvárások

Egy sikeres, piac által is visszaigazolt — és ezért hosszabb távon is fenntartható — működéshez egy valid, valós problémára reflektáló küldetés mellett elengedhetetlen a megvalósításhoz rendelt megfelelő mennyiségű és minőségű erőforrás megléte. Máshogy kell ezt megítélni, ha nonprofitokról van szó? Kell-e máshogy gondolkodnunk fizetésekről, munkakörülményekről, egyéb, a sikerességhez nélkülözhetetlen “hozzávalókról”?

Emberek

Egy ügy sikerre viteléhez (legyen az business vagy charity) tehetséges emberekre mindenképpen szükség van, vezetői és operatív szinten egyaránt. Kevés olyan sikeres üzleti vállalkozást tudnék felemlegetni, amit hobbiból, a nap nem létező huszonötödik órájában, hivatalos (8 órás) munka és család mellett építettek fel és menedzselnek ma is. Hogy működhetne akkor ez a nonprofit világban? Márpedig általános vélekedés és elvárás, hogy segítő szervezetben végzett munkát csak kevés pénzért, de leginkább ingyen illik csinálni — támogatóként legalábbis ritkán őszinte a mosolyunk, ha fizetésekre fordítják az adományunk.

Mindenki az Ügyet szeretné támogatni. Mintha az ügyet megvalósító emberek elválaszthatóak lennének az ügytől. Mintha az ügy magától oldódna..

Az önkéntes munka nagyon fontos, elengedhetetlen eleme a nonprofit szervezetek működésének, de egy komoly szervezet nem menedzselhető csupán ezen az alapon.Teljes embert kívánó feladatokat csak teljes emberként lehet ellátni, hacsak nincs 100 évünk (és persze az adott probléma is éppen ‘ráér’ 100 évet várni a megoldásra), hogy napi 1-2 óra ráfordítással totyogjunk előre. Jóemberségért sajos nem jár ingyenebéd, ingyenruha, ingyenfuvar, vagy ingyenbármi — rendszeresen legalábbis biztosan nem. Egy életet, egy karriert nem lehet ingyenmunkára építeni. Persze tudunk tehetséges embereket így is egy jó ügy mellé csábítani, de csak rövid távon, vagy csak egy-egy feladatra — az elszámoltathatóság egy ilyen relációban azonban mindig kényes kérdés marad. Ha az az elvárás, hogy a nonprofit szervezetekben dolgozó emberek megélhetése csakis, vagy legalábbis javarészt a szervezeten kívülről legyen biztosítva, elképzelhetetlen a megfelelő ütemben tervezhető fejlődés. Hosszú távon nem lehet strukturálatlan, kiszámíthatatlan keretek között, alkalmi és esetleges humánerőforrásra alapozva építkezni. Növekedni meg pláne nem.

Tudás

Naprakész menedzsment ismeretek, pénzügyi tervezés, folyamat- és munkaszervezés, humánerőforrás-menedzsment, kommunikáció, ‘sales’ (ott adománygyűjtés), marketing, adminisztráció — egy szervezet sikeres működéséhez ezekre biztosan szükség van. Amitől ez érdekes lesz, hogy ha nonprofitokról van szó, az az, hogy itt nem osztályokról, részlegekről, akár munkatársakról, hanem sokszor egyes szám első személyről beszélünk. Mindemellett alapvető elvárás, hogy egy segítő szervezet elsősorban a szakmájában legyen profi, azaz a szakterületén nyújtson olyan segítséget, amivel valós (társadalmi) változást idéz elő. Ez így együtt óriási nyomás, extrém munkateher azon a legtöbb esetben csak néhány emberen, akik egy alapítványnál, egyesületnél dolgoznak. Van az a mondás fenékről meg a ló megüléséről: hát ez itt épp úgy igaz.

Lehet mindenhez kicsit érteni, kérdés, hogy az mire, meddig elég.

Optimális esetben a fent sorolt funkciókat nem a szakmai munkatársaknak vagy az alapítvány, egyesület vezetőjének kellene végeznie, hanem a területekhez értő menedzsereknek — éppúgy, mint egy sikeres vállalatnál. És itt vissza is érkeztünk a rezsi és fizetések kérdéséhez, és a kör — újból — bezárult. A segítő szervezetek rendelkezésére álló ingyenes tréningek, képzések sajnos sok esetben ezért nem jelentenek megoldást a helyzetre, mert ha azokat a vezetőnek, vagy sokszor az egyetlen munkatársnak kell végigülnie majd alkalmaznia, pontosan a fenti problémába ütközünk.

Infrastruktúra

Iroda, internet, egyéb irodai eszközök — mindez ha lehet kulturált helyen és állapotban. A szervezeteinknek nyújtott szakmai (menedzsment, tervezés, forrásszerzés stb.) segítség mellett ennek biztosítása az Appy egyik alapvető küldetése. Sokak szerint ez ugyanis alapítványoknak ‘nem jár’. Ezek szerint a világot jobbá, szebbé tenni normális körülmények között szintén nem illik.

2019 év végén járunk, egy már az ünnepek előtti várakozás meghitt hangulatában telő decemberi munkanapon vagyunk. Nyüzsög az iroda, a karácsonyi kampányok lázában ég szinte az összes szervezet, ráadásul épp egy jó hírű online médium újságírója jön interjút készíteni az egyik alapítvánnyal. Örülünk, mint minden ilyen lehetőségnek. Beszélgetés lezajlik, újságíró elmegy, mi pedig kíváncsian kérdezzük, hogy sikerült. A megdöbbentő és egyben lesújtó — számomra teljesen out of context — válasz a következőképp hangzik:

az interjú jól sikerült, de azt mondta a srác, neki ez az egész így nem hiteles, mert ilyen menő helyen dolgozunk. Tessék?

Vajon mi lehet egy ilyen kijelentésnek az általános üzenete a segítő szervezetek felé? Az, hogy működésük megítélésében nemhogy tényező, hanem egyértelműen pozitív szorzó, ha minél nehezebb körülmények között próbál boldogulni. 2020 sok mindenre megtanított minket, többek között a távmunka hatékonyabb menedzselésére. Hiszem és tudom, hogy az otthoni munka nagyon jó hatással lehet a teljesítményre, főleg, ha annak alakítása rugalmas és a munkavállalóra van bízva. Egy bizonyos méret és működésbeli komplexitás után azonban elképzelhetetlennek tartom az otthontól semmilyen formában nem elkülönülő munkavégzést — egy komoly vállalat sem lenne képes kizárólag informális keretek közül boldogulni. Keresem az összefüggést a hitelesség és a munkakörülmények között, de sajnos még mindig nem találnom. Szeretném azt hinni, hogy a fent említett és hasonló magánvéleményeknek egyetlen oka az lehet, hogy nagyon kevés az elérhető hiteles információ az egyes segítő szervezetekben folyó munkáról és annak eredményéről, és ha ezen tudunk változtatni, akkor eltűnnek majd a fejekből az ilyen értelmetlen — és leginkább indokolatlan — elvárások.

Hosszú távon tervezhető, stabil működés

Napról napra működni, folyamatosan újratervezni — sok nonprofit számára alapértelmezett működésmód, nem nagyon van ugyanis más opció. A külső elvárások a rezsi (köztük a személyi jellegű kiadások) alacsonyan tartására semmiképpen sem a hosszú távú megfontolások irányába hatnak, a fókusz a rövid távú ‘megfelelésre’ helyeződik. Pedig a problémákkal, amikkel ezek a szervezetek harcolnak, a legtöbb eseteben csak hosszú távon lehet felvenni a harcot. Azt is még csak viszonylag kevés donor ismeri fel és tolerálja, ha az adományát nem az Ügyre, és nem azonnal használja fel a szervezet. A szabad felhasználású források ebből eredő szűkössége így örökös sakkozásba, projektesítésbe kényszeríti a szerevezeteket, és így nekünk, laikusoknak még véletlenül sem lesz egy jól érthető és egyben reális képünk a gazdálkodásról. Azt kapjuk, amit látni szerettünk volna:

kis rezsi, ‘kis világmegváltás’. Hosszú távú megoldások helyett eseti igényekre reagáló tűzoltás.

Folyamatos erőforráshiányos állapotba kényszerülve a szervezetek fejlődése sokszor megreked — kicsit olyan, mintha beragadna a fedezeti pontnál: a cél legtöbbször az előző évi volumen, szint megtartása, az ehhez rendelt büdzsé előteremtése. Tervezett tartalékolással nagyon kevés esetben találkozunk. Ilyen feltételek mellett nehéz növekedni, mélyülni, a skálázhatóság, és így a valós társadalmi hatás a legtöbbször ellehetetlenül.

Azt gondolom, nonprofit szervezetektől csak akkor várhatunk el forprofitokhoz hasonló, hatékony és profi működést, ha az ahhoz felhasználható eszközrendszerben sem állítunk fel bénító korlátokat és teljesíthetetlen elvárásokat. Az Ügy minden esetben meg kell, hogy előzze az elvárásoknak megfelelést, még akkor is, ha ezzel rövid távon esetleg támogatókat vesztünk. Az egyetlen elvárás a források hatékony felhasználása lehet, azt pedig kizárólag az adott alapítvány, egyesület által elért eredmények tükrében lehet csak értékelni — a fizetések, rezsiköltség és hasonlók nem szerepelhetnek minősítő tényezőként, hiszen semmit sem árulnak el a szervezet által végzett munka minőségéről, fontosságáról. A közös nyelv csakis a teljesítmény lehet. Addig azonban, amíg egy tehetséges fiatal számára egy nonprofit szervezetben végzett munka nem tud az üzleti karrierrel egyenrangú alternatíva lenni (presztizsben és gazdaságilag egyaránt), addig ez a speciális, nem kívánt feltételrendszer folyamatosan újratermeli önmagát. És ez nincs jól így. Szóval abban, ha esetenként a nonprofit = non profi nekünk, támogatóknak is komoly felelősségünk van.